Nagyon vártuk ezt a napot. Amolyan mérföldkőnek tekintettük. A szűk családon, és barátokon kívül senkinek nem mondtuk el, hogy gyerekünk lesz. Ott volt a fejünkben a gondolat: Mi van ha valami nincs rendben? Mi van ha nem lesz egészséges?

Már évekkel ezelőtt megbeszéltünk pár alapszabályt. A legfontosabb: Szeretjük egymást. Mindketten hallottunk már olyan történeteket, melyekben az egyik fél "feláldozza magát", és egy szó nélkül, a másik fél megkérdezése nélkül lelép, mert nem lehet gyereke. Nem foglalkozik azzal, hogy a párja hogyan érez, mit gondol, mit szeretne. Fontosak a gyerekek. Valahogy attól érezzük teljesnek az életünket, felneveltünk egy gyereket. Ez így teljesen normális. De ha egy nő, és egy férfi szeretik egymást, összeillenek, egymás mellett képzelik el az életüket, szakadjanak szét, mert természetes úton nem lehet közös gyerekük? Szerintem ez így nem fair. Sok módja van annak, hogy egy nő teherbe essen, és végső mentsvárnak ott van az örökbefogadás. A nem vér szerinti gyerek is lehet a gyereked, és szeretheted sajátodként.

A másik szabály ennél sokkal szörnyűbb. A mi van ha nem lesz egészséges a gyerekünk. Ez egy nagy félelmünk volt. Én elképzeltem azt a pillanatot, amikor a genetikai ultrahang után közlik velünk: "Sajnáljuk, de nagy valószínűséggel down-szindrómás" vagy bármi más genetikai problémával születik meg. Nehéz ezt így leírni, de az abortusz mellett döntöttünk volna. A terhesség megszakítható a 20. hétig -a diagnosztikus eljárás elhúzódása esetén a 24. hétig-, ha a magzat genetikai ártalmának valószínűsége több, mint 50%. Utánaolvastam az abortusz menetének, hát... Ne kövessen senki. Szörnyű, ahogyan eltávolítják a magzatot.

Aznap korán eljöttem a munkahelyemről, 14:40-re mentünk. Párom nem szeret kocsikázni, így tömegközlekedéssel számolva 30 perccel korábbi érkezést lőttünk be a Czeizel Intézetbe. Az orvosunk Őket javasolta, így oda foglaltunk időpontot. Sok izgalmas dolog nem történt az oda úton, beszélgetni nem nagyon tudtunk. Végül odaértünk. De jó, van idő mosdóba menni. Biztos ami biztos előbb jelentkezzünk be a pultnál. Mondjuk a nevet és az időpontot, de rettentő furcsán néztek ránk. Csak délig volt ez a fajta vizsgálat. Nem értették, hogyan kaphattunk mégis időpontot mostanra. "SMS-t kapott?" kérdésre is csak nemmel tudtunk válaszolni. Nagyon segítőkészek voltak, keresték, hogy vajon hol foglalhattunk időpontot. Telefonszám és minden más módszer alapján próbáltak megtalálni minket a rendszerben, sikertelenül.
Lehet, hogy az Istenhegyi Géndiagnosztika a mi helyünk? Felhívtuk őket, és le lettünk szúrva, 20 perce már ott kellene lennünk. Gyorsan hívtam egy taxit, 6 perc alatt odaért, és gyorsan mentünk az új helyszínre. Szerintem a sofőr látta, hogy sietnie kell, pár narancssárga lámpát megnéztünk. 14:38-ra ott voltunk a másik klinikán, és bejelentkeztünk. Ott már senki nem szúrt le minket, kitöltöttük a papírokat és vártunk a vérvételre. Elég hamar be is hívták a Kedvesem, levették a vért, és mehettünk az ultrahangra. Körülbelül egy órát kellett várnunk, és szólítottak minket. Nagyon kedves doktor végezte a vizsgálatot, nagyon segítőkész volt, a teljes folyamatot elmagyarázta, minden kérdésre készségesen válaszolt. Egy tévé mutatta nekünk az ultrahang képét, ugyanazt láttuk, mint az orvos. És akkor újra megláthattuk a picúrt. Nagyon aktív volt, nem tudott nyugton maradni, szinte dobálta magát. Lemérte a méreteit, csinált nekünk képeket, amiket kinyomtattak. Megmérte a pulzusát is. Kicsit ijesztő volt az elején, mert mondta, hogy magasabb, mint a normális, lehet, hogy később kell majd szívultrahangot csinálni. Szerencsére pár perc múlva már nem fészkalódott annyira a csöppség, a pulzusa is alacsonyabb lett, nincs gond. Boldogan mentünk ki a vizsgálóból, ott nem látszott semmilyen probléma.
Amikor regisztráltunk, választhattunk, megvárjuk az eredményt, vagy kipostázzák. Várni? Tud ebben az esetben bárki várni a postázásig? Ott maradtunk. Durván 1 óra múlva be is hívott minket a genetikus. Megnyugodhattunk. A lehető legalacsonyabb az esélye annak, hogy bármi genetikai problémája legyen a gyerekünknek. Akkora kő esett le a szívünkről. Boldogan mentünk haza, és akinek lehetett, elújságoltuk, minden rendben, szépen fejlődik a kis csöppség.