Sokat gondolkoztunk azon, hogy milyen formában közöljük szülőkkel a nagy hírt. Azt tudtuk, mindkét család kitörő örömmel fogja fogadni, hiszen ahogy ismerősömtől halljuk, egy bizonyos kor után mindenkit bombáznak a kérdéssel:
Mikor kapok már unokát?
Mondanom se kell, mi már a falra másztunk a kérdéstől.
Onnantól kezdve, hogy tudtuk gyerekünk lesz, nagyon lassan teltek a napok. Apósékkal minden nap találkoztam, és figyelnem kellett, nehogy elszóljam magam. Igaz az volt a könnyebb, nehezebb meló volt nem világgá kürtölni. Az is nehéz volt, hogy nem tudtunk Anyósomtól tanácsot kérni - mivel ő gyógyszertári szakaszisztens - mivel tudna a Drágám kigyógyulni ebből a betegségből, mit szedhet és mit nem a terhesség alatt. Eddig nagyon egyszerűen ment, orvoshoz se kellett soha menni, Anyósom tudta mire mit szedhetünk. Most nem volt segítség. Háziorvos egyéb okokból kilőve, csak bíztunk abban a homeopátiás gyógyszerben, amit a kedves hölgy a gyógyszertárban ajánlott nekünk. Szerencsére segített. Karácsonyig nem ment sehova, kipihente a nyavalyát. Örültünk. 24-én fél hét után értem haza, egész nap Apósékkal dolgoztam, a szentestét nálunk töltötték. Feleségem egész nap gürizett, rend és tisztaság volt otthon, Isteni vacsora és meleg. A kis meglepetésünk bekészítve, mi teljes izgalomban. Vacsora után, a fáradtságtól kicsit egykedvűen, a leendő nagyszülők átadták az ajándékukat. Ezután jött a mi meglepetésünk. Megbeszéltük előre, hogy titokban videózok, jó lesz majd utólag visszanézni a történteket. A meglepetésünk egy nagyon szépen becsomagolt doboz volt, benne csak egy nagy fehér papír rajta annyi "+1". Anyósom kész... Felpattant, egyből feleségem nyakába ugrott, hüppögött. Aztán ugyan ezt csinálta nálam is. Imádni való volt. Apósom megölelte a lányát, majd megrázta a kezem, jó erősen engem is megölelt. Ezután jó egy órára elvészítettük. Nem tért magához az örömtől. Az este további részében sokat beszélgettünk, mindenki fel volt pörögve.
Másnap jöttek ebédre a szüleim. Anyósomék is maradtak, mi pörögtünk, hogy minden meglegyen ebédre. Megjöttek a szüleim, lassan ebéd. Drága Jó Anyósom alig bírt magával, jött oda: "Mondjátok már el, mert nem bírom már". Hősiesen tűrték a titkolózást. Szüleim segítettek rajta, elkezdték az ajándékozást. Anyára jutott az ajándékbontás. Kibontotta és értetlenül kérdezte "Mi ő?". Csak annyit kérdeztem tőle "Na vajon mi?". Nem tudom leírni az első arckifelyezését, szerintem elsőre fel se fogta. Ebből felocsúdva felpattant, és egy "Jaaaaaj a szemétláda" felkiáltással, akadályt nem ismerve, mint egy megállíthatatlan tank tört előre, székek repültek, a dobozba akkorát rúgott, azóta is keressük, és becélozta a Feleségem. Mindenki gratulált hasonló módon, mint előző este.Tudjátok, legnagyobb félelmem az Apám volt. Gondoltam, hogy örülni fog. Mégis csak születni fog egy unokája, de nem tudtam, milyen lesz a reakciója. Hasonlóan hozzám, nehezen tud kimutatni érzelmeket. Sőt, ő nálam is nehezebben. Az egyik pillanatban viszont megláttam, hogy a könnyeit törölgeti. Nagy boldogság volt ez nekem. Innentől kezdve adott volt a téma.
A két ünnep között mentünk Sógoromékhoz. Egy jó bowling parti volt megbeszélve. A második koccintás után, Feleségem megragadta az alkalmat "Hát, úgy néz ki, hogy mi is...". Elég volt ennyi, Sógor is borult a nyakunkba. Aznap nem vetettük meg az alkoholt.
A Nagyszülők, és a rokonság még most se tudják, nem mondjuk el nekik a 12. heti ultrahangig. Legyen meg az a 3 hónap. 10. hét... Szép lassan, de múlnak a hetek. Jó érzés az a tudat, hogy a Család egy emberként ott van mögöttünk, és bármilyen segítség kell, ott teremnek, és segítenek. Jó helyre születik a kis picúr.
A mai napnak is van tanulsága. Telefonról is tudok bejegyzést írni. Ez a hétvége elég kemény volt, ilyen hóban kevesen mernének nekiindulni egy 260 km-es útnak, így nekem is maradt a busz. Igaz, nem az én méretemre szabták a buszt, de legalább el tudom foglalni magamat.